Az elmúlt egy hónapban több megkeresésem volt a médiától. Noir lovammal részt vettünk egy fotózáson, készült egy rádió interjú Domán Viviennel, a Szent István Rádió Sziluett magazinjának műsorvezetőjével. Jelenleg pedig egy dokumentumfilm jellegű videó is készül, szintén lovas témában és ha kész lesz, természetesen megosztom. Örültem a megkeresésnek és izgalmas volt együtt dolgozni a lányokkal.
Ami még ezeknél is nagyobb szívdobbanást okozott az a Laura üzenete volt (Ambrus Laura a Mozaik műsorvezetője az Erdély Tv-nél), amelyben meghívott a műsorába.
A történethez hozzátartozik az is, hogy Laura padtársam volt a gimnáziumban és érettségi után nyomon követtük egymás útját, de kevés alkalommal találkoztunk.
Nagyon örültem ennek a megkeresésnek és ahogy teltek a hetek, ahogy egyre biztosabbá vált a részvételem, úgy kerített hatalmába az egyre erősebb izgalom. Ez néha olyan intenzitással tört rám, hogy azon gondolkodtam, visszamondom. Persze épp a kitartást gyakorlom, úgyhogy végül elvetettem ezt a gondolatot, helyette lélekben kezdtem mélyebben készülni.
A feszültség és a félelem oka (talán) abból eredt, hogy annyira gyerekcipőben jár még ez a blog, olyan bensőséges ez az egész történet, nehezen tudtam elképzelni, hogy szélesebb rétegnek is szimpatikus lehet a Zsókaland.
A műsor napján 2 perces késéssel érkeztem a megbeszélt helyre. Laura már az ajtóban várt csinosan, kisminkelve, úgyhogy még egy normális puszit sem tudtunk adni egymásnak. Bent aztán mikrofon felhelyezés, próbabeszélgetés, forgatókönyv megbeszélése és már kezdtek is visszaszámolni, indult a műsor.
-
- A stúdió kanapéja
-
- Laura készül
-
- Kedves mosoly
-
- 😀
Egy háromlábú kis széken üldögéltem és pislogtam, mint „béka a csihányba”, ahogy nálunk felé mondják. Készítettem sunyiban néhány fotót és néztem Laura milyen ügyesen készül. Bemelegített vicces hangokat hallatva, megigazította a mikrofonját, haját, ruháját, bennem meg szétáradt valami melegség, nyugalom és jó érzés… egészen addig, amíg meg nem hallottam a szép bevezetőt, a nevemet és a blog nevét.
Hirtelen ekkor tudatosult bennem, hogy itt most rólam van szó és az én kis dédelgetett, lassan megvalósuló álmomról, amelyet tessék-lássék módra kipakolok a porondra. A meghatottságtól bepárásodott a szemem és azonnal elszállt a nyugalom, még csak az kell, hogy itt elsírjam magam!A dolgot tetézte még az is, hogy kivetítették a fotóimat a mögöttünk lévő falra és egy ismertető videót vágtak össze a fellelhető anyagainkból.
A beköszönésnél nem véletlenül remegett meg a hangom, örültem, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni. Voltak meglepetés-kérdések, néha meleg volt a reflektor és a tudat, hogy ezt most nagyon sokan nézik nem könnyítette meg a helyzetet. Ezektől függetlenül nagyon jó volt beszélgetni, örültem, hogy megoszthatom a szívügyemet és a jövőbeni terveimet.
Laura profin vezette a műsort. Láttam felkészülni a bejátszásokra és lenyűgözött az egész stáb profi munkája. Amint kijöttünk a stúdióból már vágták is meg a videót és amíg mi Laurával a város egyik bisztrójában az élet nagy dolgait beszéltük, addig már kint is volt az élő műsor vágott verziója az éterben.
Amikor ezeket a sorokat írom, még nem telt el 48 óra, hétezer megtekintésnél jár a videó és 66-an osztották meg. Meghatódva és tele hálával állok a tények előtt, köszönök minden biztatást és érzem a felelősség súlyát a vállamon.
A műsor teljes egészében itt látható:
