Kilenc évvel ezelőtt ezen a napon hagyta itt édesapám a földi létet. Így minden évben május hetedikén Rá emlékezem. 
Nagyon mókás, zene és életszerető ember volt , mai szóval élve amolyan igazi hedonista. Rengeteg családi anekdota fűződik hozzá, amik leginkább a tréfáiból születtek. Ha épp nem azon járt az esze, hogy hogyan tréfáljon meg, akkor tuti “meditált” valahol egy villanyélnek támaszkodva.
De mi köze van ennek a Zsókalandhoz? Kérdezhetnétek…
Mondjuk azt, hogy bennem minden, ami a Zsókalandot életre hívta az az apukám tanításaiból és a vele eltöltött idő élményeiből fakad.
7 éves voltam, amikor először magával vitt csak engem (!) az erdőre gombászni. Arra emlékszem, hogy nagyon sokat mentünk egész nap, sok gombát szedtünk, rókát lestünk és még arra is rávett, hogy bebújjak egy elhagyott medvebarlangba – anyádnak nehogy elmond! – felszólítással.
Ha nem bódorogtunk, akkor mesélt az erdőről, a benne élő állatokról és bár népmesét sosem olvasott fel nekem, a saját tapasztalataiból és fantáziájából született történetekből sokszor merítek erőt most is. 
Elhitette velem, hogy egyedül én vagyok képes megtanítani és segíteni a kiskecskéket szopizni, így minden évben a januárt és a februárt iskola után az istállóban töltöttem gidák és kecskemamák között. Néha azért duzzogtam, amikor ehhez hasonló feladatokat sózott rám, ma már nagyon hiányzik Ő is és a leckék is…
Nagyon nagy örömmel tölt el, amikor a túráim során én mutathatom meg az erdő varázsát a csapatomnak, mesélhetek az állatokról és apukám sztorijait eleveníthetem fel csakis a hozzá méltó túlzásokkal. 😁
A füvek, fák, állatok, zene, emberek és az élet szeretetét kaptam Tőle örökségül és lám-lám, ami a kedvenc időtöltésem az a munkám is egyben. 🙏
Így él tovább…
Mi ez, ha nem halhatatlanság?
