Tavaly májusban egy fantasztikus törökországi túrán vettem részt.
Rögtön az első nap egy masszív 20 km-rel kezdtünk, ami 14-nek indult, végül több lett s maradhatott.
30 fok, 98% páratartalom és jelentős szintkülönbség mellett elfogyott az előre gondosan meg- és felbecsült vizem s még ennek ráadásaként a források is vagy vattát köptek vagy nem voltak ihatók.
Már az összes nyálgyűjtő technikámat végigjátszottam, hogy némi folyadékhoz jussak, amikor a semmiből megjelent a kietlen sziklák és a gyönyörű kaktuszok között egy egyszerű ház, balkán jellegű teraszával. Gyorsan kiderült, hogy „kocsma” típusú vendéglátóegység lesz az, amit vártunk már egy ideje, mint a messiást. Ez a kicsi ház az éppen utunkba eső falu legutolsó épülete volt, közvetlenül a Lükiai túraútvonal mellett.
Első látásra maga volt a mennyország, főleg, hogy számomra tökéletes hőmérsékletű víz is lapult a pad alatt. Az utolsó másfeles…
Amikor kérdeztem, kinek fizethetek, egy 16 éves forma lány állt elém, akiben a saját képmásom nézett vissza. Magam is ledöbbentem a hasonlóságon és tinédzserkoromra emlékeztetett. De nem is ez a lényeg, hanem ahogyan ez a lány menedzselte az egész családi bizniszt.
Nyújtotta, töltötte, sütötte a gözlemét, sergett-forgott, sört cisszentett, kávét kotyogtatott, ayrant töltögetett és közben szélesen mosolygott.
A nagymamája ott szundikált csendesen mellettünk a díványon.
Pandémia lévén nem ülhettünk le, ezért a terasz melletti árokparton húztuk meg magunkat.
A boltban nem volt bárpult, üveges hűtő, de a kényelem minimális látszata sem. A kocsma csak a teraszból állt, a ház két szobája a saját lakhelyükként szolgált: egyikbe a szülők, másikba a lányok laktak.
Rövid látogatásunk alatt a lány szülei is felbukkantak, ő pedig igazi vezetőként gyorsan kiosztotta a feladatot mindenkinek: asztalt ide-oda vinni, kávéfőzésben besegíteni, palacsintát sütögetni, forgott az egész család.
Én csak lestem a sarokban, miközben kortyolgattam a joghurt jellegű ayranomat, s közben figyeltem ezt az eleven életet, melynek középpontja egyértelműen ez a fiatal lány volt. Lenyűgözött az életrevalósága, ügyessége, kedvessége, bátorsága, bizalma és bőség mentalitása.
Nem igazán foglalkozott a hiányosságokkal, nem várt a tökéletes körülményekre, felismerte, hogy mekkora szükség van rá és tette, ami tőle telt, azzal, amit éppen tudott. Szükség volt a kotyogós kávéjára, a vizére, az egyszerű ételeire, a mosolyára, kedvességére, mert az arra járók éppen erre az egyszerű csendes kis sarokra vágytak, és senkit nem zavart a szundikáló nagymama, az árokpart vagy a régiségétől sárguló fa nyújtódeszka sem. Felismerte a lakhelyükben adódó lehetőséget, a teraszuk esélyeit és nemes egyszerűséggel, nulla túlgondolással tette a dolgát.
Nem zavarta, hogy nem tud elég jól angolul, tisztában volt vele, hogy a szeretethez nem kellenek szavak, a pénz pedig csak egy szám, amit el is lehet mutogatni, a tökéletes kiejtésnek pedig, itt az isten háta mögött semmi haszna nincs… és valószínűleg azzal is tisztában volt, hogy ideális körülményekre várni elvesztegetett idő.
Csak tette a dolgát és nem tudta, hogy milyen hatással lesz mások életére. Talán azt sem tudta, mennyire fontos a szolgálat, amit éppen tesz és mekkora értéket képvisel…
